Folytatás

Pénteken reggel: fáj a fogam, majd elmúlik. Levit és apát útnak kell indítani a vérvételre. (Nem sokkal később jön a telefon, hogy Levi elájult a villamoson, nem iskolába megy, hanem haza:( Milyen jó, hogy nem én vittem, fel sem bírtam volna emelni...)

Péntek délután: egyre jobban fáj a fogam, be kell vennem fájdalomcsillapítót. Aztán indulunk a buliba. Ott még jobban fáj a fogam, muszály kérnem újabb fájdalomcsillapítót a házigazdáktól. Adnak is, mostmár egy ütőset, de nem használ. Tartalékba kapok még kettőt.

Péntek éjszaka: Se jegelés, se fájdalomcsillapító nem hat, az arcom egyre nagyobb. Éjjel megszületett az elhatározás és a levél Ildinek, nem megyek a festős szeánszra, bár a szívem szakad meg.

Szombat reggel némi alvás után: összekészítem a csapatot a suli Vidámság napjára, aztán Vercsit autóba, nagyinál leadom, én buszozok tovább a fogorvoshoz.

Fél 10: megérkezem a rendelőbe, rövid várakozás után be is hívnak. Digitális röntgen: fogbélgyulladás és ciszta, talán szájsebészeti műtétre nem lesz szükség! Érzéstelenítő, amalgám tömés kiszedése, gyógyszeres tömés. Hagyományos röntgen, mert valami nem tetszik az egyébként nagyon kedves, helyes doktornőnek. Várakozás.

Negyed 11: Újra behívnak. A gyökérkezelt, koronás fogamnak az egyik gyökere nem lett betömve(?), szuvasodás kezdődött, ami cisztát okozott, ki kell húzni. Talán úgy 40-50 percet ülök a székben: a fog darabokban jön ki, annyira elszuvasodott az egész, az egyik gyökér függőlegesen kettétörik. Digitális röntgen után újra hagyományos röntgen, mert mintha lenne még benn valami. Újabb várkozás.

Fél 12: A kezeim és a lábaim már nagyon remegnek, részben az idegességtől, részben az éhségtől, a nemalvástól és az érzéstelenítőktől, alig bírok ülni a széken. Szólítanak újra. Bizony jól látták, újra be kell ülnöm a székbe. Még egy kb. 6 mm-es darabot bányásznak ki a számból, a végén ott az a bizonyos ciszta. Itt már -szégyen, nem szégyen- sírtam a fájdalomtól.

Negyed 1: Majd' elájulok a végösszeg hallatán, nincs is nálam annyi pénz. Kilépve a rendelőből telefon az aggódó családnak, még élek. Elbőgöm magam. Hazafelé sehol nem találok gyógszertárat, pedig kéne fájdalomcsillapító és antibiotikum.

Ennyi volt a tegnapi nap krónikája. Azóta fájdalomcsillapítón élek ugyan, de már tudtam aludni éjszaka valamicskét.

Szertnék végre unalmas, szürke hétköznapokat...