Tegnap este mérges voltam, nem is azért, mert alvás helyett inkább birkóztak az ágyban, hanem mert ugyan véletlenül, de megrúgta Bende orrát és dőlt belőle a vér.
Persze jó kamasz módjára megsértődött és sírva a fal felé fordult, bezzeg ha jót csinálok, észre sem veszitek felkiáltással. Anyai szívem rögtön visszakozót fújt és próbáltam békítgetni, Bendére is mérges vagyok, hiszen neki meg fent lenne a helye, nem pedig melletted. Különben is, mi jót csináltál ma, amit nem vettünk észre? Csak dúlt-fúlt zokogva és egyre csak hajtogatta, hogy nem érdekes, nem érdekes, aztán kibukott belőle, ami már rég nyomhatta a szívét: Amit a szülinapodra vettem CD-t még mindig ott van kibontatlanul, meg sem hallgattad!
Mélységesen elszégyelltem magam és már nem is az a vérző orr volt az érdekes, bár az sem volt utolsó látványnak sem, de az a seb beforr, meggyógyul. De azt a Feke Pál lemezt(?), amit tőle kaptam, tényleg nem hallgattam meg . A szégyentől én is sírni kezdtem és egymás nyakába borulva kértünk bocsánatot a másiktól. Azt gondolom, az én bűnöm sokkal nagyobb, mert nem értékeltem igazán.
És a tudat, hogy ez őt őrölte belülről és hordozta magában, ez sokkal-sokkal rosszabb a szégyennél. Mert hisz én is ilyen vagyok (mondják is, hogy hasonlít rám), gyűlik, gyűlik, aztán robban. És már meg is bántam, amit kimondtam, mert megbántottam a másikat és legszívesebben bocsánatot kérnék, de közben örülök is, hogy kimondtam. Ő most ugyanazokon mehetett keresztül és hiába mondanám neki, hogy ne csinálja, nem lennék hiteles, hisz én sem így teszem.
Jaj, jaj, mitévő legyek? Szenvedek, mint a kutya, ha csak rágondolok. Úgy szeretnék segíteni neki...
