2010. október 27., szerda

Mindenszentek

~~~♥♥♥~~~

Ünnep. Szomorú ünnep.
Sosem gondoltam még végig, de napok óta másra sem tudok gondolni, hogy akik kicsit is többet jelentettek nekem gyerekként, azok már elmentek. Az pedig, aki tulajdonképpen (ezért biztos megkapom a méltó büntetésem) semmit (nagyon gonosz vagyok, érzem...), az itt van. Pedig ő az anyám...
Elment a nagymamám, a keresztanyám, az apukám...
Az apukám, aki nem is volt az apukám. Mondhatnám, hogy mostohaapám. De nem mondom, mert úgy szerettem, mintha az igazi lenne. Aki megvédett, ha kellett, aki összeszidott, ha kellett, aki kiállt mellettem, ha kellett. A maga egyszerű, de igaz módján. Egyszer elkövettem egy nagy hibát, ő akkor is ott volt. Mellettem, velem. Ha még most is élne, lenne másik nagypapája is a gyerekeimnek. És talán másik nagymamája is. Így csak egy nő van, akit messzi nagyinak hívunk és akit időnként kötelességszerűen meglátogatunk és aki elvárja, hogy papának hívjuk azt az ember, akihez most újra hozzáment feleségül. Ötödszörre.

~~~♥♥♥~~~

8 megjegyzés:

  1. Ó, annyira értelek! Nagyon! :(

    VálaszTörlés
  2. Huhh, megborzongtam! Na, nem a te hozzáállásodon, hanem az édesanyáén, aki ilyen lenyomatot hagyott a gyerekében. Fantasztikus a Te általad terelgetett, szeretgetett gyönyörű családod, ezt az aspektust ismerve, ha lehet még fantasztikusabb!

    VálaszTörlés
  3. Értelek, bár nekem szerencsém van anyummal, de a nagyanyámmal volt gondom.... A nővérét imádtam, ő volt a "lelki nagyanyám". Sok-sok éve meghalt, de nagyon hiányzik...
    Jaj, miért van ez? Minden családban akad egy rokon, akit csak a vérségi kötelék fűz a család többi részéhez? Remélem, nem, remélem, csak mi jártunk így.
    És lám, itt a ti példátok is, és a mienk is, hogy meg lehet ezt oldani, el lehet őket kerülni. :)

    VálaszTörlés
  4. Eszter! De akkor is annak érzem magam, pont azért, mert az anyám... És másképp kellene lennie...

    leda! Ez nem jó. Márminthogy érted:(

    Rita! Ehhez kellett az a bizonyos valaki, aki emberré tett:)

    Viki! Pontosan, ezért nevelünk úgy, ahogy ők nem.

    agibo! Nagyon köszönöm!

    Lidércke! Engem a műkönnyek bosszantanak nagyon:(

    VálaszTörlés
  5. Kriszta! Igen, szomorúság és öröm egyszerre.

    Kriszti! Erről nem szívesen beszél az ember. És nem, sajnos nem tudtam mindenen túl lépni. Gyakran kapom magam azon, hogy olyan vagyok, mint ő. Bármennyire is nem akarom, nem tudom elfelejteni:( Belémivódott:(

    VálaszTörlés
  6. Meg nem is tartozik mindenkire. Az ilyesmit nemigen lehet elfelejteni, ez bőven túl van azon.
    Az is csak most jutott eszembe, hogy akkor nektek (más sorstársak)az Anyák napja se az az egyszerű, meghitt ünnep. :-( (mint aminek lenni kéne)

    VálaszTörlés
  7. Sokat gondolkodom ezen, amit írtál. El se hiszed, hányan mondják ugyanezt! Az jár az eszemben, hogy annyira tudatlanok és félretájékoztatottak voltak szegény anyáink!
    Legtöbbjük így gondolta jónak, amit csinál, ez nem gonoszság volt.
    Én is apás voltam, ő sokat foglalkozott velünk, kirándulás, beszélgetések, ilyesmi, anyu szegény a háztartási robot szerepét töltötte be, sokszor ideges is volt, bár soha nem volt agresszív, és közben az állásában is dolgozott. Volt még otthon a nagymama, aki finomakat sütött főzött, mindig kéznél volt, beszélgettünk, elalvás előtt pedig mesélt.
    A gyerekkorom így nagyon szép volt, de szegény anyu mellékszereplő volt benne.
    Én már másképp csinálom az én családomban (bár lehet, hogy rosszul), mert ami fontos maradt a gyerekkoromból, az nem hozzá kötődik.

    Ugyanakkor sajnálom szegény anyut, aki néha felemlegeti, mennyire bánja, hogy nem babusgatott minket eléggé. Mostanra tudtam őt megérteni.

    VálaszTörlés