Mi folyik itt?

~~~♥♥♥~~~


Lávafelhő?
Árvíz?
Véget nem érő esőzés?
Földcsuszamlás?
Halál?


Mi történt veled világ?

~~~♥♥♥~~~

Élet a Holdon

~~~♥♥♥~~~

 Kép innen.

   Álmomban a Holdon jártam.

   A táj sivár, sehol egy növény vagy állat. Ezért odaálmodtam egy erdőt. Nagyon jó volt, de unatkoztam. Ezért odaálmodtam Balázst. Így már nem voltam egyedül. De az úton elfáradtam, ezért odaálmodtam egy házat X-Boxszal. Itt egy kicsit le tudtam pihenni. De még így is kevesen voltunk, ezért Balázs ideálmodta az osztályból a fiúkat. Így már minden jó lett volna, ha Peti ide nem álmodta volna Kati nénit, aki kiosztott fejenként 100 egyest.

   Erre felébredtem és örömmel vettem észre, hogy Kati néni ötöst adott erre a fogalmazásra.

Bende fogalmazása:)

Ezt is elraktározom, mint a többit.

~~~♥♥♥~~~

Szükséges rossz

~~~♥♥♥~~~

Idén már egyedül járnak haza az iskolából. Bende és Levente. Sosem együtt, mert Levinek szinte minden nap van különórája. (Szervezett magának:D) Nem lakunk messze az iskolától, kb. 500 méterre. Egy viszonylag forgalmas utcán van az iskola, de néhány hete felfestettek egy jól látható piros-fehér zebrát, tehát nem nagy "kunszt" átkelni rajta. Aztán már csak egy nagyon gyér forgalmú utcán kell átjutniuk, hogy hazaérjenek. Az egész maximum 7-8 perc.

A minap röplabda-edzés után leszakadt az ég. Sejtettem, hogy Levi nem indult el, mert nem volt nála esőkabát. Okos. De aztán amikor már 25 perce elállt az eső, gyakrabban kinéztem az ablakon, látom-e már. Először némi dühöt éreztem magamban, aztán az aggodalom morzsái is kezdtek elhullani. Egyszercsak szirénázó mentőautót hallok, ami a közelben elhal. Na több sem kellett az én anyai szívemnek (agyamnak), máris vért láttam mindenütt. Bende tanult, így rábíztam az alvó kishugát, én meg gyorsan autóba pattantam, nem bírtam volna lassan vánszorogni gyalog. Végigmegyek a szokásos úton, a legrosszabb látványt sejtve. Sehol semmi. Huh! Bemegyek az iskolába, kérdezem a portást, elment-e már a fiam. Már rég vége az edzésnek. Pánik újra indul. Pedig ha már itt vagyok, elviszem Pannit is haza. Sürgetem, elmondom, mi történt. Ő is pánikolni kezd. Beülve az autóba gyors telefon haza. "Levi, te vagy az?" ... "Hol voltál?"... "Na majd ha hazaértem, megbeszéljük!!!!"

Mire hazaértünk, itthon volt Apa is. Megbeszéltük, hogy most jött el az a pillanat, hogy elvek ide vagy oda, a gyereknek veszünk egy mobiltelefont.

Tegnap megkapta.

Persze szabályokkal együtt...

~~~♥♥♥~~~

Az első áldozás

~~~♥♥♥~~~
"Vegyétek és egyétek, ez az én Testem!"
Mt 26, 26


Bende 2010. május 9.

Nagyon készült rá és nagyon izgatott volt.
Nála becsületesebb és lelkiismeretesebb elsőáldozót, aki nem csak azért csinálja, mert apa és anya azt mondta, ritkán látni. (Bocs, Levi!)

Tényleg ő az:) (Jobb kép később.)

~~~♥♥♥~~~

Levente 2008. május 11.

Ez pedig csak azért, mert annak idején még nem tudtam ilyen formában dokumentálni.

 ~~~♥♥♥~~~

Hétvége a rég vágyott jó időben

~~~♥♥♥~~~
Sétáltunk. A Budai-hegyekben.

Megpihentünk.

Ismét sétáltunk. Vercsi a 4 km-ből hármat simán lenyomott gyalog:) A maradékot apa és nagypapi nyakában teljesítette.

Libegtünk. Remegő lábakkal, de felejthetetlen élménnyel telve szálltunk ki.

Fagyiztunk. Jól megérdemelten.

Hazaérvén gyerekszájat hallgattunk.
"Deje, aja, deje vajni!":))))

Végül dicsekedtem:) Hiszen gyönyörűek:) Mégha bárgyú, kamasz pofát vágnak is:)

~~~♥♥♥~~~

Megmérettetett

~~~♥♥♥~~~

Kérdeztem tőle vasárnap este, hogy izgul-e, hiszen holnap versenyre megy.
Ó, nem, ő már annyi versenyen vett részt, hogy már hozzászokott.
Na ja, de azok matekversenyek voltak, ami zsigerből megy.
De ez történelem!

Hétfőn reggel is megkérdeztem tőle.
Még mindig ez a nyugodt, kimért felelet hangzott el.
Kívántam neki mindent, amit csak ilyenkor kell, de nem sikerült kizökkentenem a nyugalmából.
Este elmesélte, mit nem tudott.
Még most sem tudom, hogy nyugodtság volt-e, vagy önbizalom, esetleg beletörődés.

Aztán tegnap hazajön és csak úgy válvonogatva odaböki: harmadik lettem.
Bemondták az iskolarádióban.
Majd menni kell az eredményhirdetésre.
Én össze-vissza ölelgettem, csókolgattam örömömben.
Ő meg mitkellebbőlakkoraügyetcsinálni tekintettel, bambán bámult rám.
Hiába mégiscsak jó valamire ez a nyugodt visszafogottság, amivel ő rendelkezik:)

Én meg megint itt ülök és hullatom örömkönnyeimet:)

~~~♥♥♥~~~

Egész jó

~~~♥♥♥~~~

Sokat veszekedtünk ez miatt a fránya szemtelenkedés miatt Leventével. Igazságtalanul bánunk vele, csak a többiekkel törődünk, ővele mostmár inkább ne is foglalkozzunk, meg különben is, hagyjuk őt békén. Nehezen tudtam eleinte kezelni ezeket a kirohanásait, de most azt gondolom, egész jó. Néha csak nyelek és nem szólok semmit egy-egy dühkitörése után, néha -ha épp jobb kedvemben talál- valami poénnal elütöm a dolgot és akkor röhögés lesz a vége, néha leordítom a fejét:( Persze a legjobb lenne mindig poénkodni, de azért az nehezen megy. Mondjuk amikor ül az öccsén és püföli a dühtől vörös fejjel:( Na ilyenkor nem tudok viccelődni.

Sokszor megkértem már, hogy fékezze a dühét, mert egyszer olyat tesz, amit igazából nem is szeretne. Azt is elmondtam, hogy hallgatni is tudni kell. Nem csak azért, mert a kimondott dolgokkal megbánthatunk másokat, hanem mert a meggondolatlan szavakkal saját magunkat is bajba sodorhatjuk. Hogy használtak-e a beszélgetések, veszekedések, kiabálások, nem tudom. De tény, hogy az utóbbi időben egyre többször hangzanak el olyan mondatok, mint "most tudnék valamit mondani, de nem mondom" vagy "most szívesen hátbavernélek, de nem teszem". Átvettem a stílusát és néha azt mondom neki "most szívesen lekevernék egy pofont, de nem teszem". És bevált, mert ezen mindketten elröhögjük magunkat:)

Szóval most egész jó.

~~~♥♥♥~~~