Hócipő effektus

Kezdődött azzal, hogy magas lázam volt.

Aztán az ízületeim felmondták a szolgálatot néhány napra.

Aztán a szemem mondta be az unalmast.

Most meg a derekam lázadt fel.

Egyik sem nagy dolog, csak éppen annyira, hogy megkeserítsék az életemet és ne tudjak semmi rendesen végezni. Csoda, hogy tele a hócipőm?

Segítség

Amikor az ember kidől, de úgy, hogy fel sem bír kelni és a láztól félrebeszél, akkor jön rá, milyen nagy segítsége is az a "sokat szidott" kamasz. Mert nem csak fél percenként kérdezi meg, hogy hozzon-e valamit, de virslit főz és megebédelteti a kishugát és az öccsét is két napon keresztül.

Nekem meg a szívem szakad meg, hogy két napja nem ettek rendes főtt kaját, úgyhogy ma valahogy összehozok egy ünnepi ebédet. 

Ha épségben hazaérek a fogorvostól és nem tévelyedek el, magamról mit sem tudva, mint tegnap az orvostól hazafelé jövet, ahová Veronika kísért el. Még szerencse, hogy okos kislány és végig mellettem maradt, nem kóricált el, mondjuk az úttestre, az autók közé.

Tanulság: egy anya ne legyen beteg, csak ha már felnőttek a gyerekei.

A lélek csókja

Odabújok hozzá egy finom ölelésre.
Nem ad.
Könnyeimet nyeldesve elfordulok.
-Anya, gyeje vissza! Hol ütötted meg?
-Nem ütöttem meg sehol, csak egy kicsit fáj a lelkem.
-Adjak já puszit?
-Igen, az nagyon jól esne.
-Hova adjak?
-Inkább csak ölelj meg.
És összefonódtunk egy hatalmas ölelésben, egymást csókolgatva.
És azóta el nem engedi a kezem és követ mindenhová.

-4

Van abban valami veszettül jó érzés, amikor a szokásos havi ötyén többen is azt mondják, hogy fogytam. És én büszkén mondom: IGEN:)

Izé

Hogy jót is mondjak róla, ne mindig csak rosszat:)

Jó ez a gyerek, okos, meg minden, csak igen, én nem vagyok hajlandó észrevenni. Be kell látnom, sokat kell még tanulnom. Tőlük.

Igaz, hogy közben kapott egy egyest is a hőn szeretett történelemből, de gyorsan kapott egy ötöst is. Az egyest tőlem szokatlan higgadtsággal vettem tudomásul. Remélem értékelte...

Lemondás

A diétában nem az a rossz, hogy nem nassolhatok (bár ez is nagy önfegyelmet igényel), nem is az, hogy külön kell főznöm (bár ez sem könnyű), de még csak nem is az, hogy folyton figyelnem kell, hanem az, hogy nem csipegethetek. 

Nem kérhetek egy falatot a gyerek kolbászos kiflijéből, nem kaphatom be a fél májkrémes kenyeret, amit meghagytak reggeliről, ami egyben az én reggelim is (lenne), nem ehetek délután egy almát, nem szopogathatok el egy cukorkát, nem ehetem meg a megmaradt csokinyuszikat.

De az elhatározás ezúttal szent és megingathatatlan. Sokat segít az a szájzár, ami percre pontosan a diéta kezdetén jött elő és ami még mindig gondot okoz egy banán elfogyasztásánál is. Fájdalmatlan, de makacs.

Három hónap múlva egy karcsú hölgy képét fogom megmutatni, akire rá sem ismer senki.

Vagy nem.........

:)

Murphy

Törvény: Ha nem alszod ki magad, alapdolgokat felejtesz el. Pl. lekapcsolni az autó lámpáját, miután kiszállsz.

Folyománya: lemerül az akkumulátor, nem indul az autó és csak női vezetők vagy öltönyös urak járnak feléd, de végre fél óra elteltével meglátsz egy fiatal fiút, három sorral arrébb.

Kiegészítés: szegény fiú lelombozódik, amikor megtudja, hogy csak segítséget kérsz tőle.

Megjegyzés: ha nem jelez hangos sípolással az autó, hogy égve maradt a lámpa, legalább legyen a csomagtartóban bikakábel.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szegény autóm szerintem kezdi megbánni, hogy én lettem a gazdája. Nemrégiben ugye kifogyott a benzin, aztán egy vadállat levitte a parkoló autómról a visszapillantó tükröt, amit jobb híján egyenlőre ragasztószalaggal rögzítettem, már amennyire lehetett, (mindig azt gondolom, hogy a rámenős sofőrök azt gondolják, látva a ragasztgatott visszapillantó tükröt, hogy a hülye p.csa még vezetni sem tud:D) és most ez a kis baki. Szerencsétlen, nagyon ki van szolgáltatva nekem:)

Ajaj!

Egy óra olvasás után (Funtinell-i boszorkány, épp nem egy mosolyogva álomba ringató rész... ha van ilyen egyáltalán ebben a regényben...) sem tudtam elaludni, ezért felkeltem az ágyból és elkezdtem rendet rakni a kupi szobában, és ha már elkezdtem rendet rakni, akkor nekiálltam vasalni is. 

Csak vasaltam... csak vasaltam... és arra lettem figyelmes, hogy ébreszt a telefonom...

Hoppá! Végigvasaltam az éjszakát!

Igen, nem egy adagnyi vasalni valóról volt szó:)

Most már nem fekszem le, inkább iszom egy kávét.

És amíg felébrednek a gyerekek, olvasok egy kicsit.

Csak gyűjti, csak gyűjti

Tegnap este mérges voltam, nem is azért, mert alvás helyett inkább birkóztak az ágyban, hanem mert ugyan véletlenül, de megrúgta Bende orrát és dőlt belőle a vér.

Persze jó kamasz módjára megsértődött és sírva a fal felé fordult, bezzeg ha jót csinálok, észre sem veszitek felkiáltással. Anyai szívem rögtön visszakozót fújt és próbáltam békítgetni, Bendére is mérges vagyok, hiszen neki meg fent lenne a helye, nem pedig melletted. Különben is, mi jót csináltál ma, amit nem vettünk észre? Csak dúlt-fúlt zokogva és egyre csak hajtogatta, hogy nem érdekes, nem érdekes, aztán kibukott belőle, ami már rég nyomhatta a szívét: Amit a szülinapodra vettem CD-t még mindig ott van kibontatlanul, meg sem hallgattad!

Mélységesen elszégyelltem magam és már nem is az a vérző orr volt az érdekes, bár az sem volt utolsó látványnak sem, de az a seb beforr, meggyógyul. De azt a Feke Pál lemezt(?), amit tőle kaptam, tényleg nem hallgattam meg . A szégyentől én is sírni kezdtem és egymás nyakába borulva kértünk bocsánatot a másiktól. Azt gondolom, az én bűnöm sokkal nagyobb, mert nem értékeltem igazán.

És a tudat, hogy ez őt őrölte belülről és hordozta magában, ez sokkal-sokkal rosszabb a szégyennél. Mert hisz én is ilyen vagyok (mondják is, hogy hasonlít rám), gyűlik, gyűlik, aztán robban. És már meg is bántam, amit kimondtam, mert megbántottam a másikat és legszívesebben bocsánatot kérnék, de közben örülök is, hogy kimondtam. Ő most ugyanazokon mehetett keresztül és hiába mondanám neki, hogy ne csinálja, nem lennék hiteles, hisz én sem így teszem. 

Jaj, jaj, mitévő legyek? Szenvedek, mint a kutya, ha csak rágondolok. Úgy szeretnék segíteni neki...

Öndícséret

Tegnap elmentem az éves nőgyógyászati vizsgálatra, pénteken végre elmegyek a fogorvoshoz, akinél az ominózus eset óta nem voltam, jövő héten pedig véremet veszik.

Mi ez, ha nem ügyesség?

Ezután megérdemlek egy hétvégi pihenést...;-) Ugye?!

Valami elmúlt

Tudtam, hogy egyszer ez el fog jönni.

Tudtam, hogy nem szeretnék visszamenni dolgozni. 

Vagyis de, szeretnék, csak nem egy bankhoz. 

Mert a bankot nem érdeklik a gyerekeim.

És tudom, hogy még lehetek hivatalosan anyuka. Egy darabig...

De akkor is.

Tudni, hogy most már csak lógok a levegőben és a hivatalos anyukaság is csak ideig-óráig szól, egyébként meg egy egész életre, jelen pillanatban elkeserítő.

Amikor láttam, hogy a postás csengetett, már a könnyeimet nyeldestem, aztán amikor becsuktam az ajtót és remegő kezekkel kinyitottam a borítékot, ott állt előttem feketén-fehéren.

Munkanélküli vagyok.

És közben meg nem...

Rettegtem ettől az érzéstől.

És most itt van.

Kezdenem kell vele valamit...

Az a legrosszabb...

a fejfájásban, hogy mindenben gátol ez a dög. Belülről nyomja a szememet ez a fránya és majd kiszakad a helyéről a sebhelyem, pedig semmi köze a fejemhez, inkább a nyakamhoz.

Nem látok, nem hallok, nem beszélek:)

Kép forrása: caesarom.lapunk.hu

Ezért szeretem

Volt egy halvány reménysugár, hogy tán több is lehet a dologból, mint a meskán árulni. Lelkes voltam, gondolataim már akörül jártak, hogyan rendezem az asztalomat, miket viszek, mikor varrok. Aztán utánanéztem a dolognak és rájöttem, nem tudnék rá ennyit áldozni, mint amennyibe ez az egész kerül:(

Elszomorodtam nagyon, mert jó volt egy kis ideig céllal létezni. Egészen másképp éltem a napjaimat, tevékeny voltam és lelkes. Most már újra tespedek bele a haszontalanság érzésébe.

Apa pedig nyugtatott, próbált a lelkemre beszélni. Hogy a gyerekek, meg a velük való munka, meg az én odaadásom többet ér minden pénznél. Meg ha majd Vercsi ovis lesz, akkor majd tanulhatok (de mit?) és mellette még varrhatok is (én csak azt szeretnék). Meg majd segít, meg együtt kitalálunk valamit. Meg hasonló finomságok, amiket én el is hittem.

És igen, ezért szeretem ezt a pasast. Volt idő, amikor ezt nem tudtam. Milyen balga voltam!

De azért az a haszontalanság érzés még mindig... Mondjon bárki, bármit.

Terápia

Tegnap este úgy, de úgy nevettünk, hogy csak dőltünk jobbra-balra a hasunkat fogva. Könnyeink csordultak, rekeszizmunk fájt és nem bírtuk abbahagyni. Eljutottunk addig a pontig, amikor elég volt kinyögni egy szót és újrakezdődött a hatalmas, abbahagyhatatlan röhögés.

Az sem érdekelt minket, hogy a család másik fele neheztel és rossz szemmel néz ránk. Úgy gondolom, magukra vessenek, nem tudják mit hagytak ki. Mi, akik jól éreztük magunkat, még sokáig fogjuk emlegetni ezt az estét, ez egészen biztos. És mert a vidám oldal még sosem látott ilyen felszabadultnak,  tán még másképp is néznek rám ezentúl.

Nekem ez úgy kellett, mint egy falat kenyér. Érzem, a gyógyulás útjára léptem. Este úgy búcsúztam a fiaimtól, hogy nagyon jól éreztem magam veletek ma este.

Ha lehetne felíratnám magamnak receptre, naponta háromszor két kanállal, szükség esetén többször is.

Új év

~~~♥♥♥~~~

Csak egyetlen dolgot kérnék az új esztendőre: hogy ismét tudjak szívből nevetni. Mert ha ez így lesz, azt jelenti, hogy újra kerek lesz körülöttem minden és boldogságot tudok adni a családomnak is.

Most még erőltetett a nevetésem, most még csak vergődöm, mint a partra vetett hal. És most még boldogtalan a családom is.

~~~♥♥♥~~~

...

~~~♥♥♥~~~

Elkezdtem írni egy nagyon hosszú bejegyzést arról, hogyan kaptam tegnap idegösszeomlást és hogyan hagytam cserben újfent a fiamat és hogy az osztálykarácsonyi műsor legvégére értünk oda, és nem láttuk, hogyan adja elő Levi a bűvészmutatványait, pedig nekünk szánta ajándékba és hogy nem bírtam tegnap tovább és kidőltem és hogy ma megint nem sikerült a reggel, de megoldottam ezt is a könnyeimet nyeldesve és amikor azt hittem, hogy na, most már minden kész és hazajöttem és végignéztem a lakáson, újabb idegösszeomlás és akkor beálltam a zuhany alá és a vízzel együtt elfolytak a könnyeim is.

De mégis inkább kitöröltem, mert nem én vagyok az, aki panaszkodik, hanem akinek mások panaszkodhatnak. Ezt szokták meg, ezt várják el tőlem. De már nem érdekelnek. Mert ha így folytatom, nem lesz elég a zuhany. Önző leszek és ha mások arról beszélnek nekem, hogy nekik mennyire nehéz, akkor majd én fogom beléjük fojtani a szót és elmondani, hogy nekem még sokkal nehezebb és még sokkal rosszabb, mint nekik. Akkor majd jól meglepődnek, hogy én ilyet és tudok. És észrevesznek: meglátják, felfogják, hogy én is létezem és nekem is vannak érzéseim.

Aztán hirtelen felébredek és rájövök, csak szeretnék ilyen lenni, megtenni úgysem tudom. Úgyhogy mások panaszaival és terheivel a vállamon cipelem a sajátjaimat is.

És szép csendben megőrülök.

Tudom, hogy mindenki más is.

De őket is cipelem.

~~~♥♥♥~~~

Holnap

~~~♥♥♥~~~

Ha tegnap kérdezted volna, áldottam volna a nevét és égre-földre dicsértem volna. És nem csak azért, mert elvállalta a konyhát.

Ha ma kérdeznéd, csak szidnám és azt mondanám, nem szeretem. Mert elment velük, akiket én nem szeretek. És akikre egy picit tán féltékeny is vagyok.

Ha holnap kérdezed, újra áldani és dicsérni fogom. De most még nem. Most még haragszom.

~~~♥♥♥~~~

Túl szép volt, hogy igaz legyen

~~~♥♥♥~~~

Azt gondoltam, hogy végre kimásztam belőle. Hogy újra kerek lehet a világ. Volt lendületem, volt energiám, volt kedvem. Még mosolyogni is tudtam, nem csak jópofaságból, mások előtt.

Aztán jöttek az anyagi kiadások (fogszabályzók, adventi kirándulás, osztálypénz, jótékonysági est), egy kelekótya gyerek (zsinórban hagyta el a kulcsát, a karóráját (másodszor) és tegnap a pénzt), majd kiderült, úgy sejlik, elloptak egy pár cipőt a folyosóról. Ismét valamit. 

Kiderül, hogy a világ egyáltalán nem kerek, nem is ovális, hanem nagyon is szögletes. Tele aljas emberekkel. Akik ránkszálltak és akinek a miénk kell. Mert nekünk annyi van. 

És megint sírtam, zokogtam, veszekedtem, ordítottam kínomban.

És ilyenkor aztán szégyenlem magam, mert meginog a hitem. Mert ne mondja nekem senki, hogy azért mérik ránk a rosszat, hogy abból tanuljunk. Mert nem vagyunk rosszak, nem vagyunk elégedetlenek, nem lopunk, nem csalunk, nem vagyunk önzőek. Mi jók vagyunk. Egyszerű hétköznapi emberek. Akkor meg mit akarnak tőlünk? Hagyjanak végre békén! Újra nevetni akarok. Tiszta szívemből.

De most még csak sírok. Tiszta szívemből.

A fenébe is...

~~~♥♥♥~~~

Mindössze egy szendvics

~~~♥♥♥~~~

Kedvelem azt a pasit, aki rábeszéli a feleségét, hogy menjen el arra a programra, amire tulajdonképpen vágyik, de mégsem tudja eldönteni, hogy szabad-e mennie, van-e ott neki keresnivalója, miközben otthon annyi a tennivaló. És nem elég, hogy rábeszéli, de még szendvicset is csomagol a feleségnek az útra, hiszen az utolsó pillanatban döntötte el , hogy mégis megy, ezért nem volt ideje reggelizni. Egy olyan szendvics ez, amiben érezni a szívet és a lelket, amihez még jár csokoládé is és meghámozott mandarin is, na meg egy flaska tea.

Az ilyen embert nem is csak kedvelni kell. Hanem szeretni. De nagyon.

~~~♥♥♥~~~

Csak itt, szinte csak nektek

~~~♥♥♥~~~

Valahogy a kreatív blogomra került az a bejegyzés, amit ide szántam. Rém ciki! Hogy lehettem ilyen balga és figyelmetlen?:)

Akkor vettem észre, amikor olyan ember is írt kommentet, aki nem is láthatná. Sebaj, egy kis önreklámozás nem árt:)

~~~♥♥♥~~~