Maraton

~~~♥♥♥~~~

Még most is ott fut valahol a megszállott tömegben, akik ebben a szakadó esőben is vállalták a maratoni távot...

És ezen a szakaszon tán újra megszállja őt a valahol mélyen megbújó tartalék erő, mert boldogan mosolyogva dobálja a csókokat...

...a lelkes szurkolótábornak.

Újra csak azt mondhatom, nem kis büszkeséggel: HAJRÁ APAAAA!!!!


~~~♥♥♥~~~

Gondolatok szárnyán

~~~♥♥♥~~~

Nem jó, ha az ember nem tud aludni.
Mert gondolkodik.
Ha gondolkodik, előbb-utóbb nyomasztó érzés nehezedik a lelkére.
Ha végül mégis elalszik, rosszat álmodik.
Még nyomasztóbb érzésekről.
Halálról.
Inkább felkel.
És megfőzi a vasárnapi ebédet.
Csípősre, fűszeresre.

~~~♥♥♥~~~

Kiderült...

~~~♥♥♥~~~

 ...hogy a helyzet nem annyira súlyos, de suliban, tévénézés közben, számítógép előtt hordani kell. Becsülettel fel is vette. Még...

Nehezen tudtam rávenni a fotózásra, de végül kötélnek állt és még nevetett is:) Persze előtte megigazította a haját és leellenőrizte a tükörben.

Érdekes volt látni, hogy miközben tegnap feszült lett, amikor kiderült, hogy szemüveges lesz és a testvérei erről beszéltek folyamatosan (még oldalba is vágta őket) és az optikusnál is csak félve nézett rám, miközben a rengeteg szemüvegkeret között válogattunk, addig ma, amint hazaért, felvette és nézegette magát a tükörben, próbálgatta, ízlelgette.
Holnap meg debütál a suliban...

~~~♥♥♥~~~

Szeretettel...

~~~♥♥♥~~~

Borshekának. Mert a vattacukor jó;-)

~~~♥♥♥~~~

Ma reggel...

~~~♥♥♥~~~

Fűz. Nem nagy gyöngyöket! Kicsiket. Nem csak úgy össze-vissza! Sorrendben. Színek vagy formák szerint.

Olvas. Nem csak úgy bele a vakvilágba! Szépen lapozgatva, ujjacskákat a sorokhoz igazítva és hangosan mondva: betű,betű,betű,betű. És nem csak úgy, könyveket szétdobálva! Szépen egymásra pakolva, sarkokat egymáshoz igazítva.

 
~~~♥♥♥~~~

-Anya! Mikor lesz tél?

-Sajnos nemsokára.

-Majd hógolyózunk, jó Vera? Tudod, mi az? Amikor majd esik a hó és lesz a nagy fehérség, vagyis a hótakaró, majd gyúrunk egy kis kör alakot és megdobjuk a másikat. De nem a fejecskéjét, hanem itt, a testét. Jó lesz?

-Igem.

És erre nagy hógolyó-csatát vívunk, képzeletbeli hógolyókkal, reggeli előtt, mind az öten, a legkisebb ágyon.

Egyébként meg így vannak ők ketten egymással.

 ~~~♥♥♥~~~

Na, erről beszélek

~~~♥♥♥~~~

Itt szeretnék én már tartani...

Amikor vigyorogva jön ki a 14 fokos Dunából és amikor örömittasan mosolyog, mert MEGCSINÁLTA! 

És amikor azon bánkódik, hogy CSAK 28. lett, én azzal biztatom, hogy lehetett volna utolsó is, nem? Én az lettem volna. Sőt! Utolsó utáni...:)

~~~♥♥♥~~~

A futás és én

~~~♥♥♥~~~

Bevallom, nem vagyunk nagy barátok. De mert így nézek ki, és mert ilyen (meg ilyen) családban élek, muszáj valamit csinálnom. (Erősen pirulós, vigyorgós szmájli)

Nekivágtam tavaly ősszel. Csak úgy, hűbelebalázs módjára. Gondoltam, megy ez nekem. A fenét! Csak futottam, aztán megálltam lihegni, aztán megint futottam, sokkal rövidebb ideig, aztán megint megálltam, aztán hazasétáltam. 

Kisebb-nagyobb fellángolásokkal így ment ez jó darabig, de mondhatom, hogy "rendszeresen" futottam, de még mindig keveset. Már boldog voltam, ha két saroknyit tudtam egyhuzamban lenyomni.

Aztán ugye jött a tél, hidegben nem futhatok/nem szabad futni. 

A tavasz közeledtével hazaállított drága jó férjuram egy teljesen kezdőknek szóló edzésprogrammal, ami azt ígérte, hogy fél év múlva a nulláról indulók is lefutják az 5 km-t. Na ez kellett nekem vagy mondhatnám úgyis, kellett ez nekem. Újra nekiláttam, de ezúttal cél vagy ha úgy tetszik, feladat lebegett a szemem előtt. Egészen más volt így futni, meg különben is virágzott az orgona. 

Elvégeztem az első ciklust, de jött a nyár, a nagy meleg és a lakásfelújítás. Sem energiám, sem kedvem nem volt futni, lelkiismeretfurdalások közepette hajtottam esténként álomra a fejem. Majd, ha újra elkezdődik a suli..., gondoltam.

A suli elkezdődött, én meg még mindig nem futottam. Egészen tegnap estig, amikoris holt fáradt voltam, de tudtam, hogy ha most nem kezdem el, akkor sosem. És lementem. Újra előröl kezdtem az edzéstervet, hiszen kimaradt jónéhány hónap. Mondhatom, nagy blama volt. Alig bírtam vánszorogni, a harmadik etapot már végig sem bírtam futni, pedig csak 1 perc 15 másodpercet kellett volna. Ciki. Rém ciki!

Még szerencse, hogy éjszaka volt, nem látta senki, csak én tudtam róla.

Szeretnék már ott tartani, hogy a futás ne kínszenvedés, hanem az az eufórikus, mindent kínt és bajt elfeledtető érzés legyen, amiről annyit beszélnek.

És akkor én is el tudok végre indulni egy versenyen a családdal együtt...

Csakazért sem adom fel!

~~~♥♥♥~~~

Tízórai

~~~♥♥♥~~~

Annak idején én kaptam öt vagy tíz forintot, mondván vegyek magamnak ennivalót a pékségben. Már nem emlékszem, mire futotta, de poharas sulitejre már biztos nem. Boldog voltam, amikor a nagymamám megvárt a sarkon és titokban egy ötvenest nyomott a kezembe. Ilyenkor még csokira is futotta, na az maga volt a földi mennyország. 

Arra viszont nagyon is jól emlékszem, milyen irigykedve néztem az osztálytársaimat, akik a szünetben kicsomagolták a tízóraijukat. Megcsapta az orromat a kolbászos-paprikás vagy épp a kenőmájas-uborkás szendvics illata, én meg a félig száraz kiflimet majszolgatva csorgattam a nyálam.

Nem szeretném, ha a gyerekeimnek ilyenekre kéne emlékezniük...

~~~♥♥♥~~~

Játék másképpen

~~~♥♥♥~~~

Néha az őrületbe kergetnek (akik hétvégén nálunk jártak, tán el sem hiszik:D), de mindig eljön az a pillanat, amikor minden feledésbe merül és rájövök, minden idegeskedés haszontalan és felesleges.

  
~~~♥♥♥~~~

Itt kapcsolódnék abba a játékba, amire még Mammka hívott. Meséljek Istennel való kapcsolatomról.  Nem lesz könnyű, mert sosem gondolkodtam el ezen, egyszerűen csak jött.

-Elég sajátságos a kapcsolatunk, mondhatni rendhagyó. 

-Hiszem Őt, de ez személyes és bensőséges kapcsolat, nem tartozik másra. Nem hirdetem "fennen, hangos szóval".  

-Gyakorlatias ember lévén nem fohászkodni kezdek, ha baj van, inkább cselekszem, de sosem felejtek el hálát mondani.

-Nem vagyok elvakult, buzgó imádkozó, inkább úgy jellemezném, megtaláltam azt az utat, amit Isten vezérel, de mégis hétköznapi, ha úgy tetszik világi.

-A katolikus egyház szerint megkereszteltek, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam is, de ez az egész akkor vált igazán fontossá, amikor a férjemet megismertem.

-És itt kezdődik az, amiről  én azt gondolom, igazán fontos e tekintetben: utamba sodorta azt az embert, akiért sosem lehetek elég hálás.

-És amikor a reggeli ébresztésnél ölelésre tárják a karjukat és nem mennek el itthonról anélkül, hogy ne adnának áldást és este nem fekszenek le ima és áldás nélkül és amikor a kicsiny gyermek is kapirgálja elalvás előtt a homlokom és azt mondja szeretlek és átölel... 

...nekem ez Isten.

~~~♥♥♥~~~

Versenyláz

~~~♥♥♥~~~

Nem csak Budapest és a fél világ ég versenylázban. Mi is.

Apa már elindult élete első amatőr világversenyére. Kb. 400 versenytárssal fogja ma összemérni a tudását a világ minden tájáról.

Mit lehet ilyenkor mondani az ajtóban búcsúzkodva?

HAJRÁ APA! OTT LESZÜNK MI IS!

~~~♥♥♥~~~

Vár állott, most kőhalom...

~~~♥♥♥~~~

 Egy kollázst megérdemel, hiszen gyönyörű, lélegzetelállító, felfoghatatlan, érthetetlen, megfejthetetlen.

 Nagyobb képek itt.

~~~♥♥♥~~~

Éjszaka

~~~♥♥♥~~~

Már mélyen alszik.
Mellébújok óvatosan.
Szívesen átölelném.
De akkor megzavarnám az álmát.
Meg különben is, hideg van.
Nem akarom kidugni a kezem a takaró alól.
De az a váll...
Nagyon csábít.
Ráhajtom a fejem.
Ösztönösen a fejemre hajtja a fejét.

És én tudom, érte lehoznám a csillagokat is az égről.
Mindet a lába elé teríteném.
Ha ezt kérné.
Cserébe én is elvárnám ugyanezt.
De ő csak a fa tetejéig mászik.
A csillagokért pedig magasabbra kell mászni.
Hajtanám tovább.
Hisz én is megcsinálnám.
Önző vagyok.
Hisztizek.
De átlát rajtam.
Én is rajta.

A fejem pihen a vállán.
Álomba sírom magam.
Álmomban kövekre hajtom a fejem.
Igen, ez egy bástya.
Az én rendíthetetlen és erős bástyám.
Ami hirtelen leomlik.
És átölel...



~~~♥♥♥~~~

Ismét becsengettek

~~~♥♥♥~~~

Ami együtt jár a könyvek és füzetek csomagolásával. Egy másodikoséval, egy negyedikesével és egy hatodikoséval:) :(

A kép színein látszik, hogy mikor végeztem vele...

Persze csak magamnak köszönhetem. Minden évben megfogadom, hogy amint megkapjuk a könyveket, szép fokozatosan elkezdem velük a munkát. De nem, csakazértsem. Az utolsó utáni pillanatra hagyom mindig.

Olyan ez, mint a karácsonyi készülődés:)

Az már csak hab a tortán, hogy anyagtakarékossági és környezetvédelmi szempontokból, előkerestettem a gyerekek régi leckefüzeteit és Leviéből kipottyant a tavaly májusban elvégzett orvosi vizsgálatot igazoló lap. Rajta a megjegyzés: szíveskedjenek nyáron szemészetre vinni.

Mondtam én Apának, hogy szerintem a gyerek nem lát jól, de azt mondta, hülyeség. És mégis.

Lehet, hogy azért is ír olyan iszonyatosan rondán, mert nem lát jól? 

Lehet, hogy megússzuk a hihetetlenül és szemtelenül drága grafológust?

Néha azt gondolom, felelőtlen szülők vagyunk. Kicsit most is.

~~~♥♥♥~~~