2010. december 17., péntek

...

~~~♥♥♥~~~

Elkezdtem írni egy nagyon hosszú bejegyzést arról, hogyan kaptam tegnap idegösszeomlást és hogyan hagytam cserben újfent a fiamat és hogy az osztálykarácsonyi műsor legvégére értünk oda, és nem láttuk, hogyan adja elő Levi a bűvészmutatványait, pedig nekünk szánta ajándékba és hogy nem bírtam tegnap tovább és kidőltem és hogy ma megint nem sikerült a reggel, de megoldottam ezt is a könnyeimet nyeldesve és amikor azt hittem, hogy na, most már minden kész és hazajöttem és végignéztem a lakáson, újabb idegösszeomlás és akkor beálltam a zuhany alá és a vízzel együtt elfolytak a könnyeim is.

De mégis inkább kitöröltem, mert nem én vagyok az, aki panaszkodik, hanem akinek mások panaszkodhatnak. Ezt szokták meg, ezt várják el tőlem. De már nem érdekelnek. Mert ha így folytatom, nem lesz elég a zuhany. Önző leszek és ha mások arról beszélnek nekem, hogy nekik mennyire nehéz, akkor majd én fogom beléjük fojtani a szót és elmondani, hogy nekem még sokkal nehezebb és még sokkal rosszabb, mint nekik. Akkor majd jól meglepődnek, hogy én ilyet és tudok. És észrevesznek: meglátják, felfogják, hogy én is létezem és nekem is vannak érzéseim.

Aztán hirtelen felébredek és rájövök, csak szeretnék ilyen lenni, megtenni úgysem tudom. Úgyhogy mások panaszaival és terheivel a vállamon cipelem a sajátjaimat is.
És szép csendben megőrülök.

Tudom, hogy mindenki más is.
De őket is cipelem.

~~~♥♥♥~~~

3 megjegyzés:

  1. Edes, draga Julcsi. Ne panaszkodj, csak meseld el!!! Igazad van, te olyan vagy, aki adod a nyugalmat es melegseget, es ezt varjak el. De konyorgom, legyel onzo es tombolj kicsit, duhosen, szomoruan, ahogy epp jon, mert ha bent marad csak teged gyilkol, ha meg kijon akkor format talal.
    Nagy oleles,

    VálaszTörlés
  2. Ez itt a te saját szobád. Bejössz, becsukod magad mögött az ajtót, kitombolod magad, és mész vissza cipekedni. Heti egy panaszkodós poszt a kötelező minimum, Julcsi.

    VálaszTörlés