2010. szeptember 20., hétfő

A futás és én

~~~♥♥♥~~~

Bevallom, nem vagyunk nagy barátok. De mert így nézek ki, és mert ilyen (meg ilyen) családban élek, muszáj valamit csinálnom. (Erősen pirulós, vigyorgós szmájli)

Nekivágtam tavaly ősszel. Csak úgy, hűbelebalázs módjára. Gondoltam, megy ez nekem. A fenét! Csak futottam, aztán megálltam lihegni, aztán megint futottam, sokkal rövidebb ideig, aztán megint megálltam, aztán hazasétáltam. 
Kisebb-nagyobb fellángolásokkal így ment ez jó darabig, de mondhatom, hogy "rendszeresen" futottam, de még mindig keveset. Már boldog voltam, ha két saroknyit tudtam egyhuzamban lenyomni.
Aztán ugye jött a tél, hidegben nem futhatok/nem szabad futni. 
A tavasz közeledtével hazaállított drága jó férjuram egy teljesen kezdőknek szóló edzésprogrammal, ami azt ígérte, hogy fél év múlva a nulláról indulók is lefutják az 5 km-t. Na ez kellett nekem vagy mondhatnám úgyis, kellett ez nekem. Újra nekiláttam, de ezúttal cél vagy ha úgy tetszik, feladat lebegett a szemem előtt. Egészen más volt így futni, meg különben is virágzott az orgona. 
Elvégeztem az első ciklust, de jött a nyár, a nagy meleg és a lakásfelújítás. Sem energiám, sem kedvem nem volt futni, lelkiismeretfurdalások közepette hajtottam esténként álomra a fejem. Majd, ha újra elkezdődik a suli..., gondoltam.
A suli elkezdődött, én meg még mindig nem futottam. Egészen tegnap estig, amikoris holt fáradt voltam, de tudtam, hogy ha most nem kezdem el, akkor sosem. És lementem. Újra előröl kezdtem az edzéstervet, hiszen kimaradt jónéhány hónap. Mondhatom, nagy blama volt. Alig bírtam vánszorogni, a harmadik etapot már végig sem bírtam futni, pedig csak 1 perc 15 másodpercet kellett volna. Ciki. Rém ciki!
Még szerencse, hogy éjszaka volt, nem látta senki, csak én tudtam róla.

Szeretnék már ott tartani, hogy a futás ne kínszenvedés, hanem az az eufórikus, mindent kínt és bajt elfeledtető érzés legyen, amiről annyit beszélnek.
És akkor én is el tudok végre indulni egy versenyen a családdal együtt...
Csakazért sem adom fel!



~~~♥♥♥~~~

5 megjegyzés:

  1. Nagyon szorítok neked.Én most nem hiúsági, hanem egészségügyi megfontolásból találtam ki, hogy szobabiciklizni szeretnék.A férjem kinevet, mert szerinte úgysem fogok kitartó lenni.

    VálaszTörlés
  2. Egy ilyen edzéstervet én is végigcsináltam pár éve, és tényleg működik, néhány hónap múlva lazán ment az 5 km. Aztán jött a tél, és annyira megfáztam az egyik futásnál, hogy abbahagytam, és azóta se kezdtem újra... Pedig hihetetlen sikerélmény volt, hogy nekem, aki mindig is utáltam és sose tudtam futni, sikerült :)! Úgyhogy hatalmas biztatás és szorítás :), és igazából most nekem is kedvem lett újra elkezdeni, csak félek, hogy nem lennék elég kitartó...

    VálaszTörlés
  3. Julcsi drága! Megint az jutott az eszembe, amit személyesen is odasúgtam neked kötögetés közben. Annyira harmonikus, szép és sugárzó teremtésnek látlak. (Baromi jó öltözködési stílussal- ezt a leleplezős bejegyzéshez írom, amit most olvastam csak.) Látom én a különbséget a kollázson, aztán meg mégsem, érted?

    Nem, ez nem biztatgatás akar lenni, csak egy objektív és őszinte vélemény.

    Én khmm..., szóval utálok futni, de önmagad legyőzéséért és a családi együttfutásért mindenképpen...!;)

    VálaszTörlés
  4. Annyira kedvesek vagytok, lányok! Köszönöm a biztatást. Viszont Edit meg az én fülembe tett bogarat, mert minden futás után fáj a sípcsontom:( Na, azt hiszem lesz itt egy-két levélváltás:)

    Kriza! Köszönöm az invitálást, de bevallom, ilyen fizikummal nem szívesen állnék ki plénum elé tornázni. Majd ha egy tizest már ledobtam:))) (Mert az csak úgy megy:D)

    VálaszTörlés